6.

Azt mondta, hogy ha végez a munkájával, el fog jönni hozzám. Vagy valami hasonlót beszélt, nem teljesen emlékszem. Az a hirtelen harag, ami belőle áradt… teljesen elvette az eszem. Legszívesebben ott, előtte elsüllyedtem volna szégyenemben. Hihetetlen, hogy ez történt velünk. Az összeszokott páros felbomlani látszik. Az egészben pedig az a legszörnyűbb, hogy egy hájfej miatt. 

Lehet, hogy hibáztam, lehet, hogy hirtelen cselekedtem és az is lehet, hogy most nyakig ülök a szarban és börtönbe fognak zárni, de én legalább csináltam valamit. Elindultam egy nyomon, küzdöttem, harcoltam, nem pedig a hűvös irodában meresztettem a seggem, mint Őnagysága. 

Lehet, ő sem üldögélt… Utolsó beszélgetésünk alkalmával elég konkrét volt, már ami a titkárnőit illeti. Nem csodálkozom, hogy az a pár hülye picsa olyan könnyen széttette a lábát a Főnök előtt. Hiszen nagyon helyes pasi és csak úgy sugárzik belőle a férfiasság. A borostája pedig… imádom, amikor az arcomat szúrja. Vagy szúrta. És nem csak az arcomat… Na persze a tudat, hogy rajtam kívül más nőkkel is lefeküdt, eléggé fájdalmas. Miért nem voltam elég én? Mi hiányzik belőlem? Gondolataimból a telefon csörgése szakít ki.

- Tessék? –szólok bele kissé félénken. Igen, félénken. Mert engem nem hívhat perpill olyan személy, akinek örülnék. A Főnöktől csak lecseszést várhatok, ha meg a nyomozó keresne, hát.. talán egy csodás, ezüstös bilincset tenne a kecses csuklómra, természetesen széles vigyorral a pofáján. Mert ő tudta, hogy én vagyok az, akit keres. Ő megmondta! A köcsög…

- Miss Morris? Itt Dr.  Stephen Smith nyomozó, szeretnék Önnel váltani pár szót! – Auh, bár’ ilyen könnyedén nyerhetnék a lottón. Vagy valahol. Bárhol!

- Ez felettébb hízelgő, de most nem igazán alkalmas, mélyen tisztelt Uram!

- Látom, megint szeretné lefutni a felesleges köröket… Remélem, nem felejtette el, hogy ez nem kívánságműsor, és én sem örömből szeretnék találkozni Önnel. Noha, kétségkívül nagyon csinos nőnek tartom, de ez csak és kizárólag a munkáról szól. – nagyot sóhajt, majd folytatja. – Emlékeztetnem kell, Miss Morris, hogy nyomozó vagyok, és az ügy, amelyet a feletteseimtől megkaptam, úgy tűnik, nagy mértékben érinti Önt is. Ebből kifolyólag örülnék, ha egy órán belül az irodámba tudna fáradni, hogy a további teendőket meg tudjuk beszélni egymással.

- Aha, értem. És sajnálom is. De mint mondtam, a mai nap nem alkalmas a találkánkra. Ja, mellesleg kösz a szép szavakat, már majdnem elpirultam. De nyugi, erőt vettem magamon és… még mindig nem vagyok egy nagy cékla.

- Ez felettébb megnyugtat, hölgyem. – mondja. Hallom, ahogy elmosolyodik. Az én szám is mosolyra húzódik, bár tényleg nem kedvelem ezt a fickót. – Miért nem megoldható a mai napi „találka”, ahogy Ön fogalmazott?

- Ne haragudjon Uram, de úgy gondolom, ez nem telefontéma… - kis aranyos. Azt gondolja, egy ilyen egyszerű kérdéssel a csőbe húzhat? Ugyan, kérem. Nő vagyok, nem hülye. Egy önálló, független, sikeres nő. Aki –bár nem bízik a sikerében immár senki sem – véghez fogja vinni a tervét, és nem állhat az útjába senki sem. Legyen az akármilyen jóképű, okos, kedves, figyelmes és még sorolhatnám.

- Esetleg nem tartózkodik a városban? – próbálkozik ismét.  Na, ez tökéletes lesz, egy igazán remek indok…

- Igen, sajnos ez a helyzet… Elutaztam édesanyámhoz. Tudja, elég beteges szegény. Antwerpenben él… egyedül. És… eljöttem pár napra hozzá.

- Éééértem! – köhög egyet, majd lassan, elnyújtva folytatja. - Nos, kisasszony, a háza előtt áll egy járőr.  Egy járőr, aki nemrég arról számolt be nekem, hogy a házban mozgást vélt felfedezni. Ha mégis Ön lenne a házában, akkor haladéktalanul felszólítom arra, hogy azonnal szálljon be a kollégám autójába és jelenjen meg az irodámban, mint mondtam, egy órán belül! Amennyiben nem áll módjában eleget tenni a kérésemnek, és nem is tartózkodik a városon kívül –nyugalom, pár perc és ezt is kiderítem-, eljárást indítok Ön ellen. Ugyanis ez már elegendő bizonyíték ahhoz, hogy Önt, mint első számú gyanúsítottat őrizetbe vegyem. Nos, a döntés az Ön kezében van, kisasszony. A viszonthallásra! – és már le is tette a telefont. Még csak a válaszom sem várta meg.

Nyilván nem ma kezdte a szakmáját, hiába olyan piszok fiatal, mégis idegesít, hogy tudja, hogy én öltem meg azt a fickót. Megfigyeltette a házam, tudja, hogy nem utaztam el sehová sem. Muszáj lesz bemennem, így még talán nyerhetek pár napot. Ami elég lehet ahhoz, hogy kitaláljak valami alibit magamnak. De talán jobb lenne, ha megvárnám a Főnököt. Egyáltalán eljön? Talán fel kéne hívnom… 

És így is teszek. Kócosan és egy nagy, kinyúlt pólóban kászálódom ki az ágyból és kezdem keresni a mobilomat a táskámban. Hatalmas a táska, és nem igazán van benne rend. Ellenben minden megtalálható benne… idővel! Miután megtaláltam a kis telefont, a Főnök számát tárcsáztam. 

Nem vagyok egy technikai zseni, azonban a szokásos trrr-trrr hang helyett –ami azt jelzi, hogy kicsöng - csak egy hosszú sípolás volt, és egy bájos női hang közölte, hogy az előfizető száma megváltozott.

-Mi??? –kiáltottam fel ijedten. – Mi az, hogy megváltozott? Már miért változott volna meg? Ez hülyeség! Hallod? Hülyeség! – ordítottam a telefonba. Mintha az az automatikusan beállított hang válaszolhatott volna. Pár perc eltelte után, miután egy kicsit megnyugodtam, tudatosult bennem, hogy valóban egyedül maradtam. A Főnök magamra hagyott, hisz mi másért változtatta volna meg a számát?! Nevetséges helyzet. Ideje a kezembe venni az irányítást! 

Mivel a kis nyomozó egy órát adott, gyorsan magamra kaptam egy farmert, egy pólót, a hajamat lófarokba fogtam össze, tettem fel egy kis sminket és a ház előtt álló járőr kocsihoz rohantam. Ahogy beszálltam, egy fiatal, kis vézna srác vigyorgott rám.

-Áh, tehát mégis itthon van a hölgy? – kérdezte nyájasan.

- Ja! Örülhetsz. Biztos valami menő kis kitüntetés vár rád a kis íróasztalodon. Tudod, ami ott van a leghátsó sorban, a sarokban… - fintorodtam el. Ezzel a kis köcsöggel kell eltöltenem még majdnem egy órát. Úristen, ne!

- Hm, igen, lehet. – és a beszélgetés eddig tartott. A srác nem szólt többet hozzám az út folyamán, lehet, nagyon megbántottam. Rajta csattant az a bizonyos ostor, pedig szegény nem csinált semmi rosszat. Amikor megérkeztünk K. irodájához, a sofőröm kiszállt a kocsiból, majd kinyitotta az ajtómat és segített kikászálódni az autóból.

- Egy élmény volt Önt fuvarozni, Hölgyem! Mr  Smith már várja Önt, kérem fáradjon be…

- Jó-jó, elég lesz ebből a kedveskedésből! – szakítottam félbe ismét ingerülten. – Ismerem az utat, és tudom, hogy Mr Smith már nagyon vár. Kösz az utat! – és már indultam is be az épületbe.

Ismertem már a járást, szóval, miután megtaláltam K. irodájának az ajtaját, bekopogtam. Ekkor jött oda hozzám egy vékony, hosszú szőke hajú, de iszonyat nagy orrú nő, aki magát tökéletesnek képzelte. 

Hogy honnan tudom? Kiderült a mozgásából, a hanglejtéséből, a mimikájából… egyszóval a külleméből. Undorító. Ez a jelző jutott először az eszembe róla. Nem is értettem, hogy jön egy ilyen nő ahhoz, hogy egyáltalán hozzám szóljon, aztán a száraz kezeivel még a karomhoz is érjen, nehogy bemenjek Mr Köcsöghöz. Ezek a fránya előítéletek, mondhatnánk. De imádom az előítéleteimet. Rengeteg rossz dologtól megvédtek már, szóval egyáltalán nem panaszkodom miattuk.

- Mr Smith majd fogja Önt szólítani, ha ráér. Kérem, most ne zavarja, egy fontos telefonbeszélgetése van, jelen pillanatban. – mondta a szőkeség. Talán K. kurvája. Hm.. nem, mégsem. K-nak jobb ízlése van ennél. Remélem. Ekkora orrot még a világ nem látott… Egyszerűen nem tudtam másra figyelni, egy normális választ nem tudtam kinyögni. Ám ebben a pillanatban az iroda ajtaja kinyílt, és a kedvenc nyomozóm lépett ki rajta.

- Áh, Miss Morris, hát megérkezett? Milyen volt az út? – kérdezte, széles mosollyal az arcán.

- Az út…? –nem értettem, mire gondol. Csak a szőke-orrot láttam magam előtt. Megbabonázott.

- Antwerpen!

- Óh… - egy szó, ami teljes káoszt okoz, de legalább az orr képe már kevesebb helyet foglal el az agyamban. – Az út. Nos, az út... igazán kellemes volt, köszönöm, Mr Smith!

- Remek, na de kérem fáradjon be az irodámba és ott folytassuk tovább. Emi –fordult a szőkéhez-, kérlek ne kapcsolj be hívásokat… mondd azt, hogy éppen kihallgatáson vagyok! – egy bájos mosoly Miss Orrhoz, majd maga előtt betessékel az irodába.

xxx

-Igen, letiltottam a régi számot, ahogy kérte. –csilingelt egy vékonyka női hang.

- Remek. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk Kate-től! Nem tudok és nem is akarok többet a hülye szeszélyeivel foglalkozni. Belefáradtam. És annyira azért nincs jó teste, hogy ez a sok kockázat megérné nekem. Elvégre, itt vagy te, Britt! – a férfi végigsimított nyelvével a nő vékony nyakán, míg kezei a nő csípőjét simogatták. – Annyira tökéletes a tested, hogy egyszerűen nem tudok betelni vele! De Drágaságom, van még egy kis elintéznivalóm. Egy fél óra és úgy megkúr…

- Na de Tom! – háborodott fel a kis nőcske. - Kérlek, ne beszélj így velem. Én nem Kate vagyok, ezt ne felejtsd el! Úristen, néha komolyan nem értem, miért is vagyok veled…

- Bocsáss meg, kedves, igazad van! – mondta a férfi. – Tudod mit? Maradj itt velem, tényleg csak egy telefon, és folytatjuk a kis játékunkat, jó? – miután a nő bólintott, a férfi a telefon után nyúlt és már tárcsázott is.

- Jó napot kívánok, Tom Kay vagyok és Mike Ramsey-t keresem. – míg a vonal másik végén lévő személy válaszol, a férfi a nőre mosolyog és kacsint egyet. – Rendben, várok persze!

Alig telik egy perc, a férfi arcán mosoly terül el, és cinkos hangon szólal meg:

-Mike, öreg haver, mi a helyzet? – kezdi. – Óh, ne is mondd, ilyen ez az üzlet! Igen-igen, elég sok pénzt bukott az öregem is, de bízom bennetek, pár hónap és újra a csúcson lesztek. Igen! – nevet fel hangosan. – Hogy miért kereslek? Hallottam a kis akciódról, és csak gratulálni szerettem volna. Tudod, nagy állat vagy, amiért felnyomtad Kate-et a nyomozónál, de hallod öregem, minden tiszteletem a tiéd! Az a szerencsétlen nő teljesen be van szarva. Várja a segítségem, de a minap úgy döntöttem, a cégem átköltöztetem Sydneybe. Áh, nem ér meg ennyi kockázatot az a kis picsa… évek alatt nem látta át, mi a helyzet és hogy őszinte legyek, már nem érdekel a teste sem. Túl egyhangú és unalmas… Na, mindegy is, még annyit hadd mondjak el, hogy szerintem most le fogják csukni. Ül majd egy két évet – de addig legalább nyugtunk lesz és szépen, a megszokott módon nyomathatjuk az üzletet, mindenféle zavaró tényező nélkül-, aztán meg fog téged keresni. Segítséget fog kérni. Elég jól ismerem… Hazudni is fog, az ujja köré csavar majd, de öregem, történjen bármi, engem többet ne keverj bele a dologba. Kiszálltam, végleg! Nem áll módomban több melót adni ennek a kis kurvának! És tudod mit gondolok? Talán jobb lenne, ha  te is lemondanál róla és elmondanád neki, hol van Chris…

Read More

5.

Hogy láttak engem a szállodánál? Meglepődtem. Igen, nyilván ott voltam, azonban teljességgel lehetetlen, hogy felismerhető vagyok az álruhámban. Minden apró részletre figyelni szoktam, amikor valódi énem háttérbe szorítom a jó ügy érdekében. Meglepődve néztem K.-ra, aki türelmesen várta a válaszom. Nem szabad elárulnom magam, gondoltam. Ez a férfi minden apró mozdulatomat nézi és kielemzi.

- Tehát, ha jól értem, akkor Önnek bizonyítéka van arról, hogy én, Hayes úr halála napján a szállodában tartózkodtam, ugye? -kérdeztem. Mivel nem tudtam, mennyi infója van a nyomozónak, próbáltam puhatolózni.

- Nem Hölgyem, félreértett. -mosolyodott el, s közben az asztalhoz ment és ráült a szélére. Meglehetősen szexi, nem kétség. - Nem azt állítom, hogy Ön a szállodában tartózkodott, csupán annyit mondtam, hogy a szálloda előtt heves szóváltásba elegyedett az elhunyttal. De kérem, a kérdésre válaszoljon, hogy ne raboljuk egymás idejét.

Álruhában voltam, még csak a hamis irataimat sem használtam, semmiféle utalást nem tettem arra vonatkozóan, hogy ki vagyok és miért mentem. Csupán a hájfejjel beszéltem, akit meg megöltem. Valami nem stimmel...! És nem is Hayes-szel beszéltem, hiszen csak a hájfejig jutottam. Az pedig teljességgel kizárt, hogy a hájfej volt Hayes. Vagy mégsem? Ó, te jó ég... lehet, hogy megöltem azt a buzit? Basszus, ha a Főnök megtudja, ki fog nyírni!

- Az elmúlt napokban valóban jártam a Hostel szállodában. Egy fontos megbeszélésem lett volna az épületben, azonban a másik fél elfelejtett eljönni. Tulajdonképpen ennyi történt csupán. Egy megbeszélés, ami végül nem következett be. - feleltem higgadtan. Valahogy rá kellene jönnöm, hogy hájfej Hayest jelenti e. Ha igen, akkor nagy szarban vagyok, s talán bevallok ennek a cicafiúnak mindent. Zárjon börtönbe, ítéljenek el életfogytiglanra, mert máskülönben a Főnök megöl. - De ha már ennyire biztos magában, megkérdezhetem, hogy mire alapozza a feltevéseit és miért gondolja, hogy bűnös vagyok?

- Nyilvánvaló, hogy ártatlan, Miss Morris. - A nyomozó felállt az asztalról, majd egy papírt nyomott a kezembe, amin egy ismeretlen vallomása szerepelt.

- Mi ez?

- Mint látja, egy vallomás. Tudja, az elmúlt napokban kollégáimmal kaptunk egy fülest, miszerint a gyilkos személye ismert. Tekintve, hogy legalább olyan jól végzem a munkámat, mint ön, hamar felkerestem azt a személyt, aki információval szolgálhatott nekünk. Ez a személy pedig a papíron olvasható dolgokat közölte velem. Szeretné, hogy együtt olvassuk, vagy talán egyedül is megy, hölgyem?

- Kérem, ne provokáljon! - mosolyogtam rá. Nyugodtnak kell maradnom. Pár sornyi iromány, amit történetesen vallomásnak neveznek nem jelent semmit. Ezek csak szavak. Egy kétségbeesett ember szavai. Egy olyan emberé, aki talán még nem is sejti, hogy ha kijutok innen, megtalálom és megölöm. Egyel több, vagy kevesebb, ugyan kit érdekel?! Ez a szemétláda a munkámat akarja hátráltatni, nem hagyhatom ennyiben a dolgot.

Tekintetemet a lapra szegeztem és olvasni kezdtem a sorokat. A bevezető részt épp csak átfutottam, mert semmi érdekes nem volt benne, csak annyi, hogy az emberem nem vállalta fel a személyét. Milyen meglepő...!

"Fekete ruhában volt és piros cipőben. A szálloda előtt toporzékolt, mert Hayes nem akarta őt valamiért beengedni. A beszélgetésükből semmit sem hallottam, így erről nem tudok információval szolgálni. Aztán egyszer a szőkeség besokallt és lelőtte az urat. Miután Hayes a földön hevert mozdulatlanul, a nő gondolom megijedt és elrohant. Én azonban követtem. Nem hagyhattam annyiban, hogy megölte az Uramat! A nő egy fekete Audival menekült a helyszínről. Követtem a kocsit az autómmal, azonban a pár perc múlva leparkolt a Triol irodaház parkolójában. Meglepetésemre az autóból már nem egy szőke ciklon szállt ki, hanem az egyik ismerősöm. Kate Peterson. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az, az életemre is megesküszöm, ha kell! Kate Peterson egy gyilkos és meg kell őt állítani!"

Bájos. Hogy követhettem el egy ennyire banális hibát?! Miért nem a főnöknél öltöztem át, ahogy szoktam? De várjunk csak... Kate Petersonnak nevez a vallomásban.

Mi a picsa?! Honnan tudja ez az ember a régi nevem? Ismét átolvastam a szöveget, hátha találok benne valami aprócska utalást arra vonatkozóan, hogy ki lehet az emberem, de nem találtam semmit. Értetlenül meredtem aztán a nyomozóra.

- Meglepő, ugye? - kérdezte. - Nos, igen. Nyilván csak egy ilyen információra nem támaszkodhatunk, ezért vettem a bátorságot és lekértem a szállodai biztonsági felvételeket is. Ezeken a felvételeken valóban látszódik egy szőke hajú női alak, aki az elhunyttal vitatkozik a bejáraznál. Az is látszódik továbbá, hogy Hayes úr hirtelen összecsuklik, majd a nő, mintha semmi sem történt volna, elhagyja a helyszínt. - elhalgat és az arcomat vizslatja.- Kollégáim ezekben a percekben is azon fáradoznak, hogy a felvétel alapján lehetőségünk legyen az elkövetőt beazonosítani. Tudja, kissé szemcsés a kép és én biztosra megyek, most sem lesz ez másképp.

- Aha... - nyögöm ki. Mit kéne csinálnom? Korrekt pasas, de gyűlölöm. - Tehát, most mi a teendő?

- Ó, nyugalom! Vannak még kérdéseim. Először is, furcsának találom, hogy meg sem említette, hogy kedves barátunk Kate Petersonnak nevezte Önt.

- Minek említsem meg, amikor pár évvel ezelőtt valóban így hívtak, és Ön nyilván tisztában van ezzel, hiszen, ha jól emlékszem azt mondta az előbb, hogy mindig nagyon alapos munkát végez?! - vetettem fel a kérdést. Amikor bejöttem az irodába, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy szarban leszek... Tekintve, hogy eddig nem adtam elfogadható választ úgy érzem, K. biztosan tudja, hogy én vagyok az embere. És mihelyst megjön a javított felvétel, nem fog elengedni.

- Miért változtatta meg a nevét?

- Most komolyan erről kell Önnel csevegnem? - hirtelen felálltam a kényelmes székből, és farkasszemet néztem K.-val.

- Nézze, ha teljesen őszinte akarok magával lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy Ön jelen pillanatban egy gyilkossági ügy első számú gyanúsítottja. Így a kérdésére válaszolva: igen, komolyan erről kell velem csevegnie. Illetve nem csak erről...

xxx

A nyomozó irodájából egyenesen a Főnökhöz mentem. Feldúlt voltam, mégis izgatott. Kíváncsi voltam, mint fog mondani, hogy fog reagálni. Talán nem fogja engedni, hogy tovább dolgozzam az ügyön, talán hazaküld, bezár és megvárja, míg éhenhalok. Nem, nyilvánvalóan ez soha nem történne meg, a Főnök szeret engem, csak én vagyok neki. Sohasem bántana. Remélem.

Gyorsan átverekedtem magam a Triol portáján, majd idegesen felrohantam a Főnök irodája elé. Az ajtó előtt toporogtam, mint valami gyerek. Féltem. Pár másodperc múlva azonban erőtt vettem magamom és beléptem a hatalmas irodába.

A kanapén ült, telefonált. Istenem, annyira szexi! A szívem erőteljesen dobogott a gátorüregemben, én pedig visszafojtottam a lélegzetem és csak álltam és gyönyörködtem a legtökéletesebb férfiban...

- Majd visszahívlak. - szólt a telefonba. Mérgesen nézett rám, valószínűleg nem örült annak, hogy megzavartam. Hát, én semvoltam túl boldog, hogy ilyen ügy miatt kellett mennem... Végül letette a telefont, és csak áthatóa nézett,nem mozdult a kanapéról.

- Szia! - nyögtem. - Hogy vagy?

- Kate, kérlek! Nincs sok időm, tekintve, hogy hamarosan egy nagyon fontos tárgyalásom fog kezdődni. Szóval, igyekezz, ha kérhetlek!

- Történt egy kis baj. Egy nyomozó, történetesen valami Dr Stephen Smith - nem tudom, mond e valamit a neve számodra - felkeresett telefonon és behívott az irodájába. A fószer nyomozó, mellesleg. Na, én ma el is mentem hozzá. Úgy gondolom, hogy a faszi tudja, hogy én öltem meg azt az embert a Hostel előtt. És azt is gondolom, hogy már csak órák kérdése, és valódi bizonyítéka is lesz erről...

Elmosolyodott. Én pedig meglehetősen meglepődtem, mert mindenre számítottam, de erre nem! Hogy lehet egy ennyire fontos dolgon vigyorogni?

- Hm, drágám-drágám! - Szólalt meg, miközben kezével a hajába túrt. Én még mindig az ajtó előtt állodáltam, hiszen nem kínált hellyel, és pofátlanság lett volna önző módon leülni mellé. Ő a Főnök, én meg csak egy kis beosztott, aki valószínűleg vagy a melóját veszti el hamarosan, vagy az életét. - Erre számítani lehetett.

- Ennyi? Csak ennyit tusz mondani, hogy erre számítani lehetett?

- Mit kéne még mondanom, Kate?

- Hát mit tudom én! Valami... valami megnyugtatót, vagy valamit, amitől jobban érezném magam. Nem tudom! - Egy könny csordult ki a szememből. Egy ilyen piti dolgon elbukni igazi szégyen lenne. Továbbá az is bántott, hogy az a személy röhögött a pofámba, akitől oltalmat, segítséget vártam. Akire támaszkodni akartam. Ez szörnyen érintett.

- Oké, akkor szerintem az lenne a legjobb, ha most lehűtenéd magad, mert nem gondolnám, hogy józanul tudsz gondolkodni! Menj haza, fürödj meg, pihenj le és mihelyst itt végzek, átmegyek hozzád, és megbeszéljük a további teendőket, oké?

- Tehát, lesznek további teendőim? - kérdeztem. Ez jó hír. Nem tervezi, hogy kirúg, vagy megöl, továbbra is foglalkoztatni akar, az ügyön maradhatok. S lassan, de biztosan eljuthatok ahhoz az emberhez, aki megölte a férjem. És ha megtalálom, szétlövöm a térdét... előbb a balt, majd a jobbat. Aztán hagyom elvérezni... bár lehet, hogy még kilyukasztom pár helyen, na persze csak óvatosan, nehogy túl korán pusztoljon el a mocsok.

- Kate, húzz haza! Most! Nem érek rá az idióta játékaidra! Megmondtam, hogy okosan, felelősségteljesen dönts, mindig! De neked lehet beszélni... Saját magadnak ásod a sírod, és tudod, én ebben nem akarok és nem is fogok részt venni tovább! Örülj, ha most, utoljára kimoslak a szarból! Elegem van belőled!

- De Főnök... -kezdeném, de nem engedi, hogy bármi érdemlegeset mondjak.

- Azt mondtam, húzz haza! Nem dumálsz, mert felesleges! Egy idióta, érzelmekkel vezérelt nő vagy, aki soha nem fogja megtudni, ki nyírta ki az istenverte férjét! Elbasztad! Én pedig, végeztem veled. Keress más barmot, ez az üzlet számomra nem kifizetődő! Az elmúlt években, míg együtt dolgoztunk, csak csalódást, és rengeteg kiadást okoztál. Na jó, néhány perc örömet is, amikor nekem adtad magad és dugtunk pár órát. De tudod, ezt bármelyik titkárnőmmel megtehetem. És ők még csak le sem buktathatnak, mert olyan hülyék, mint a seggem!! - és már ordít.

Olyan, mintha a hatalmas ablakok is beleremegnének a hangjába. Én pedig csak állok és bámulok rá tehetetlenül. HIhetetlen, hogy így érez, és hogy ezeket most el is mondta nekem. Rászolgáltam talán? Valóban csak ennyit ért neki ez az egész kapcsolat? Egyáltalán hogy jön ahhoz, hogy becsméreljen engem és a férjem? A halott férjem...

Valami megváltozott abban a percben. Tudtam, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. A Főnök sohasem hazudik, sohasem mond olyan dolgot, amit később nem valósít meg. Nem fog velem dolgozni többet, nem fog felelősséget vállalni, nem fog segíteni. Eljött az a nap, amikor egyedül maradtam. Egy meggondolatlan döntés miatt... mocsok egy érzés!

Szemeimmel a Főnök arcát vizslattam, hátha észreveszek rajta valami kis kedvességet, vagy valami pozitívat, de csak a gyűlöletet, utálatot láttam, egy csipetnyi megvetéssel és undorral fűszerezve. Amikor beléptem az irodájába, nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Azt hittem, majd megoldjuk ezt a problémát is, ahogy az összeset, ami eddig közbejött. Közösen, együtt. Tévedtem. Egyedül maradtam. Megint.

Csak most épp nem ölték meg a férfit, akire támaszkodhattam, hanem önként lépett ki a játékból és hagyott magamra...

Read More

4.

A férjem fotói még most is a fiókom mélyén lapulnak. Magam sem értem miért. Pár régi, lassan elhalványuló papírt őrizgetek, mint oroszlán a kölykeit. Jól eső érzéssel tölt el, hogy megőriztem azt a pár képet. Esténként gyakran megnézem őket. Megnyugtatnak.

Az emberek érdekesek. Míg mellettük van a társuk, az életük párja, gyakran megjátsszák, hogy tökéletesen elvannak egyedül, nem függenek a másiktól, igazából semmi szükségük rá. Csak a kényelem miatt tervezgetnek közös jövőt a másik féllel. Talán én is ilyen voltam, de most… egyszerűen nem tudom elengedni Christ! A szép percekre gondolok és ilyenkor mindig hevesebben ver a szívem. De mi értelme? A halála sok mindent megváltoztatott: új életet kellett kezdenem, távol mindentől és mindenkitől, akit szerettem, vagy fontos volt a számomra. Jéggé fagytam, s ma már nem érdekelnek a csöpögős, emberi érzések. Nem vágyom másra, mint a bosszúra. Új életem célja nem más, mint megtalálni a férjem gyilkosát és szépen lassan, de végezni akarok vele. Fájdalmasan, minden sajnálat nélkül. Hadd érezze az a szemét, amit én éreztem akkor, amikor elvette tőlem Christ.

- Miss. Morris? – kérdezte egy fiatalos hangú pasi, amikor felvettem a telefonomat és bájos, na jó, meglehetősen álmos hangom beleszóltam.

- Amennyiben az ügyintéző abból a… hirtelen nem jut eszembe milyen bankból, nos nem. Ha más ügy miatt keres, előfordulhat, hogy én vagyok, de még akkor sem teljesen biztos.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha félretesszük a viccet! – húha, hirtelen hogy elkomolyodott a csöppség!

- Tehát, mit akar? –szegeztem neki a kérdést, már nem túl kedvesen. Akkor viccelődöm, amikor csak akarok, azzal, akivel csak akarok. És egyébként is, ő volt az, aki felébresztett legmélyebb és talán legszebb álmomból, így viselje el a következményeket. Na és azok a fránya hormonok is! Tudja is egy pasi milyen az… persze, hogy tudja!

- Dr.  Stephen Smith vagyok és egy gyilkosság ügyében nyomozok. Szeretném megkérni Önt, Miss. Morris, hogy jöjjön be a városi irodámba egy kis beszélgetésre. Kérem hozza magával az iratait is! Délután kettőkor szeretném megejteni  a találkozást. Természetesen ha az időpont nem megfelelő az Ön számára, akkor gond nélkül tudunk egy másikat találni. Én kifejezetten rugalmas ember vagyok, Miss. Morris.

Hát ez nagyszerű. Na, Kate, most légy okos! Biztos a hájfej miatt keres. De hogyan bukkant a nyomomra? Alapos voltam, mint mindig: nem hagytam nyomokat, nem voltam felismerhető sem, még csak a hamis irataimat sem használtam, mert az a szerencsétlen megunta az unalmas életét és játszadozni kezdett velem. Nem számolt azzal a ténnyel, hogy mindig az erősebb kutya ba… ugat, és a táskámban egy aprócska Glock lapul. A kis rutintalan köcsög!

-Már elnézést, Uram, de…  miért gondolja, hogy én vagyok az embere?  - kérdeztem ártatlanul.

- Hölgyem, ha emlékezetem nem csal, egyetlen szóval sem említettem ilyesmit. Csupán egy beszélgetésre invitáltam! Úgyhogy kérem, ne képzelődjön! De ez nem telefon téma, ebben Ön is egyetért. Kérem, fáradjon be az irodámba!

- Nos, a mai nap nem igazán felel meg a számomra – hazudtam. Muszáj találkoznom a Főnökkel, és csak aztán beszélhetek ezzel a „kedves” kis nyomozószerűséggel. Nem akarom elcseszni a könnyed kis beszélgetést a nagyon barátságos irodában. Mindent aprólékosan meg kell szervezni, hiszen nem akarok lebukni és börtönbe vonulni. Nem azért, mert ott nem találnám föl magam és félek az ottani élettől, mert nem így van. De ha börtönbe zárnának, életem célja elveszne, semmivé válna. A munkám miatt megölt emberek halála felesleges lenne, az információim elvesznének. Újra egy senki lennék. Ezt nem akarom!  

- A nem igazán nem azt jelenti, hogy nem felel meg. Így, kettőkor akár találkozhatunk is! – hallom a hangján, ahogy elmosolyodik. Élvezi a helyzetet ez a kis drága. Nos rendben, belemegyek a játékba, de érzem, a Főnök nem fog ennek örülni. Nélküle meghozni egy ilyen fontos döntést és talán bajt hozni a fejére, nem túl szerencsés dolog. Még nekem sem… De tény, a megbízottjai közül engem kedvel a legjobban és ez nagyon tetszik nekem. A tudat, hogy beleszólásom van egyes dolgokba, hogy érdekli a véleményem, vagy hogy hogy vagyok aznap, igazán felemelő érzés. Így könnyebben megy a munka is. Csak ne lenne ez az átkozott nyomozó.

- Oké, megpróbálok kettőre ott lenni, Önnél. Abban a barátságos kis irodában, ahol válaszolok az összes kérdésére. Mindegyikre, egytől egyig! Mr. Smith, azt hiszem, itt az ideje, hogy elárulja az irodája címét, mert nem áll módomban tovább telefonálni Önnel a semmiről. Elfoglalt nő vagyok, egyéb dolgom is akad, gondolom, ezt megérti!

***

Az új ismerősöm irodája a belvárosban volt, viszonylag közel a Főnökhöz. Reméltem, hogy nem futunk össze, elég kínos lett volna, ha magyarázkodásba torkollik a rögtönzött találka. Na nem mintha félnem kellene a Drágától, csupán… mégis a beosztottja vagyok, és ezt néhanapján szem előtt tartom. Tudom, hogy a döntéseimről be kell számolnom neki, hiszen veszélyes munkám van, nem lehetek meggondolatlan és önző.

- De a fenébe is, most pont meggondolatlan és önző vagyok! – mondtam hangosan a nyomozóiroda előtt. De már nem fordulhattam vissza, mert Mr. Smith az ajtóban várt, széles mosollyal. Ó, te jó ég, hogy felpofoznám! Önelégült köcsögnek tűnik. A női megérzéseim pedig általában helyesek.

Gyorsan megigazítottam a csinos kis miniszoknyámat, valamit végigsimítottam a zakómon és magabiztos lépésekkel indultam a Köcsög felé. Milyen jó, hogy végül a csinos, elegáns nő mellett döntöttem, és nem a lezser csajszit vettem elő az első találkozásunkkor.

- Üdvözlöm, Miss. Morris! Már vártam Önt! – mosolygott szélesen K., mint Köcsög.

- Hát, azt látom. Mindenkit az irodája előtt fogad, vagy érezzem magam megtisztelve?

- Kérem, fáradjon beljebb! – és bementünk az aprócska, ám annál menőbb épületbe. – Tessék, ez a pohár víz az Öné! Ebben a nagy melegben nem lehet bírni folyadék nélkül, és ha már iderángattam Önt, az a legkevesebb, hogy figyelek az egészségére, nemde? Kérem, fogadja el! – ez a pasi fossa a szavakat. Ennyire nyájasan és választékosan kínálni egy pohárka vizet. Hm… érdekes, vagy csak zakkant. Még nem döntöttem el.

A klíma ontotta magából a hűvös levegőt, ami igencsak jól esett felhevült bőrömnek. És míg én élveztem a kellemes hőmérsékletet, valamint leültem egy hideg bőrfotelbe, K. az asztal előtt állva bonyolított le egy látszólag fontos telefonbeszélgetést. Németül zajlott, szóval semmit sem értettem belőle. Kár, talán valami hasznos infó is elhangzott. Ezeknél a nyomozóknál sosem tudni…

Míg kortyolgattam a vizem, felmértem a terepet.

K. körülbelül 36 éves, de lehet, hogy sokat mondtam. Picit hosszabb, egyenes barna haja van  –a frufruját talán vasalja is, ezenkívül mintha enyhén fel lenne zselézve, vagy valami kencével belőve – és hatalmas, csillogó zöld szeme. Pici borosta. Hm, és ez a fekete öltöny a fehér inggel…!  Végül is, igazán szexi. Kár, hogy nem lehetünk barátok. Bírnám a kis husit. Remélem nem köcsög. Igazán kár lenne érte –már a női társadalomra nézve.

- Elnézést, de muszáj volt elintéznem ezt a telefont! – mentegetőzött.

- Ugyan, semmi gond! Szóóóval… - kezdtem.

- Az lesz a legjobb, ha a tárgyra térünk, hiszen mint megtudtam, ön egy elfoglalt nő. Én pedig kifejezetten rendes férfi vagyok, és nem akarom Önt feltartani.  – mosolygott. Nem lenne lehetetlen megkedvelni. De van egy olyan érzésem, hogy ez a hatalmas kedvesség csak álca, illetve egy eszköz. Ez a suttyó tudja, hogy én vagyok a gyilkos. Azt várja, ha nyájasan beszél, majd beismerem? Vagy azt képzeli, egy szerencsétlen kis senki, egy kezdő, egy mihaszna dög vagyok?  Mégis köcsög, ez van!

- Hallgatom!

K. megkerülte az asztalt, majd leült velem szemben. A felső fiókból egy aktát vett elő, kinyitotta és lapozgatni kezdett benne.  Amennyire láttam, meglehetősen sok kép volt a hájfejről az aktában. Persze, nem pont előnyös képek voltak, tekintve, hogy az a szemétláda a járdán feküdt és szét volt lőve a hatalmas, dagadt feje. A vér tócsában állt a járdán.

- Mint mondtam, egy gyilkossági ügyben nyomozok. Andrew Hayes testvérét, Tom Hayest két napja gyilkolták meg a Hostel előtt. Tudja, merre van ez a szálloda? – kérdezte K. és közben végig az arcomat vizslatta.

- Igen, tudom, merre van. Egyszer… pontosabban, amikor a városba érkeztem, pár éjszakára megszálltam ott! – ha higgadt maradok, semmi baj sem történhet.

- Nos, Hayes úr halálának napján, látták Önt a szálloda előtt, amint hevesen vitatkozott az elhunyttal. Kérem, mondja el, miért!

Read More

3.

Négy éve költöztem el a városból. Négy éve temettem el a férjem és lényem egy részét. Négy éve hagytam magam mögött az életem egy hatalmas darabját és kezdtem bele egy másikba.

Sok idő! De hogy őszinte legyek, nem elég semmire sem. Nem tudtam teljesen talpra állni, még most sem vagyok kiegyensúlyozott nő és talán soha nem is leszek már az! Évek óta nem éreztem a boldogság felemelő mámorát. Ellenben a magány mellettem van, mint hűséges társam. S van még valami: bosszúvágy!

Pont emiatt az érzés miatt nyerte el életem új értelmét! Legalább ez megmaradt nekem, legalább van miért élnem. Meggyőződésem, hogy Chris nem balesetben halt meg, hanem egy gyilkosság áldozata lett! Egy kitervelt, jól megszervezett gyilkosságé. S hogy miért gondolom ezt? Miért nem hiszem el még most sem a rendőrök idióta szövegét, és miért nem nyugszom bele a  szart sem érő nyomozás lezárásába?  Mert bizonyítékom van! Egy levél, melyet három évvel a „baleset” után kaptam. Mely arra késztetett, hogy eldobjam addigi életemet, és elmeneküljek. Hiába adtam oda a rendőröknek ezt a levelet, mint bizonyítékot, nem törődtek vele, hisz addigra a nyomozás már rég lezárult és nem akarták újra elővenni az ügyet. Egy hétig rendőrautó állt a házam előtt és mivel egyéb fenyegetettséget nem észleltek, azt mondták, nincs semmi gond, biztos csak egy kis fickó szórakozott, ne tulajdonítsak ennek nagy figyelmet. Kényelmesen lerendezték az ügyet, nemde?

Napokkal később rejtélyes telefonhívásokat kaptam, majd még több fenyegető levelet, melyben kifejtették, hogy ha nem költözöm el a városból, követni fogom a férjemet a sírba.

Én meghoztam a döntésem: elköltöztem. Nem azért, mert megijedtem, hiszen mi sem lenne csodálatosabb, minthogy ismét találkozom Chris- szel, hanem mert már akkor éreztem, hogy bosszút kell állnom, ha az életembe kerül is! Életem egyetlen értelmét vették el tőlem, és ezért meg kell fizetniük a gyilkosoknak! Ha a hatóság nem cselekszik, majd én!

Nő vagyok, de ez korántsem jelenti azt, hogy cselekvésképtelen. Ha mocskos módszerekhez kell folyamodnom, hát legyen! Nincs mit vesztenem. Nem félek a haláltól!

Négy évvel ezelőtt kezdődött az én harcom, de csak nemrég értettem meg a lényegét. Négy évvel ezelőtt meghalt Kate Peterson, és mint Kate Morris tért vissza a „valóságba”. Peterson, halálával feladta addigi terveit, vágyait, álmait, az egész életét, de Morris, születésével megalapozta a bosszúhadjárat kezdetét.

Nem értették az okmányirodában, hogy miért akarom felvenni az elhunyt férjem nevét. Vicces. Meggyőződésem, hogy pár hónap múlva, mindenki meg fog világosodni. Hm, igen…! Csak pár hónap, és elintézem a szarevő népséget! Chris hamvaira esküszöm!

- Miben segíthetek, Miss…? – kérdezte a kopasz, öltönyös faszi, aki a Hostel nevű szálloda ajtajában állt. Már messziről kiszúrtam és gondoltam, hogy ezzel a nagy melákkal még akadhat valamiféle apró problémám. De mivel paróka volt rajtam, legalább egy kilónyi smink, és hamis iratok is voltak nálam, na meg Glocki  - a legjobb barátom -, nem féltem.

- Köszönöm, csak látogatóba jöttem. – jelentettem ki magabiztosan. Tartottam a melákkal a szemkontaktust és szinte rezzenéstelen arccal bámultam vissza a pofájába.

- Valóban, mégis kihez? A hotelban jelenleg csupán egy bizonyos cég szakemberei tartózkodnak, és tudja, kötve hiszem, hogy egy ilyen olcsó nővel bármelyikük is mutatkozna! Szóval kotródjon arrébb, míg szépen mondom! – nyájasan mosolygott a nagy, dagadt fejével. Meglepetésére tőlem sem kapott mást, csak egy bájos mosolyt. Távolról úgy tűnhetett, mintha kedvesen csevegnénk egymással, de… többről volt szó!

- Uram, kérem, ne sértegessen! – mondtam, még mindig mosolyogva. Bevallom, picit már elzsibbadt az arcom az erőltetett vigyortól, de anyukám mindig azt mondta, hogy legyek kedves az emberekhez, mert egyszer vissza fogom kapni azt a sok jót, amit adok.

- Csak tényeket közöltem, Szivi! Nézz végig magadon! Egy ócska, fekete kosztümre telik csak, meg egy kínai piros lakkcipőre. Ezek az emberek bent, nos… kifinomult ízléssel rendelkeznek, és nem állnának szóba egy magadfajtával. Ismerem őket, sőt mi több, közéjük tartozom! Úgyhogy ne ismételjem meg magam! – mivel nem moccantam, a pasas agyát elöntötte a szar, elvörösödött a háj feje, és rám ordított. – Húzz az anyádba, te mocskos picsa!

Közelebb léptem hozzá, éreztem a kölnijének orrfacsaró bűzét. Megigazítottam a szoknyámat, lesimítottam az apró ráncokat, majd ismét a férfi felé fordítottam tekintetemet.

- Áruld el szépen, merre találom Hayes urat? – tértem immár a tárgyra. Nem akartam az időt pazarolni, komoly feladatot kaptam a megbízómtól és mindenképpen be akartam fejezni a dolgom. – Na, ne félj! – mosolyogtam rá, bátorítás gyanánt. – Ha segítesz nekem, egy hajszálad sem fog görbülni, ígérem! Ellenben, ha nem…

- Ja, igen! Pont a magadfajta kis ringyóktól ijedek meg! Húzzál innen, mondtam már!

- Nos, rendben van, te akartad! – lassan nyúltam bele a táskámba és húztam elő az aprócska Glock pisztolyomat, vigyázva, hogy csak „Hulk” lássa. – Tehát, segítesz már?

- Egy játék pisztollyal akarsz megfenyegetni, Ribikém? – és nevetni kezdett. Hangosan röhögött, szinte röfögött, mint egy malac. Na, ekkor telt be a pohár: fejbe lőttem.

***

- Voltak szemtanúk? – kérdezi Ő.

- Voltak. – mondom én.

- Sok?

- Meglehetősen…

- Valami terv?

- Tekintve, hogy te vagy a főnök, Főnök… - próbálom viccel elütni a dolgot, de nem sikerül. Túlságosan feszült a partnerem a játékos csevegéshez. Persze, megérthetném, hiszen nemrég öltem meg egy embert, de mégsem kellene ekkora felhajtást csapni. Mint minden zűrömet, ezt is el fogom intézni, és ezt Ő is nagyon jól tudja.

- Ne játssz velem, Kate! – nyel egyet, és végre rám néz. Az arcomat vizsgálja, mintha a megbánás jeleit keresné. – Remélem, helyre tudod hozni a dolgot. Nem szeretném, ha szégyent hoznál rám, vagy ami még rosszabb, börtönbe juttatnál!

Ismét elhallgat, én pedig tudom, hogy ez az a kínos csend, amit nem törhetek meg. Majd Ő. Percekig áll az irodája ablakánál szótlanul és bámul kifelé a semmibe. Majd mikor megunta, a kanapéhoz jön, és mellém ül. Megölel és megcsókol. Forrón, teli szenvedéllyel és vággyal.

Hm, te jó ég, mennyire vágytam már erre az istenverte csókra. Egész nap ezen kattogott az agyam. De most végre megkaptam!  Hevesen viszonzom, nem akarom, hogy véget érjen! Kezeimmel megsimítom az arcát, a vállait, a mellkasát, majd lefelé indulok. Nyelvünk őrült táncot jár, egyik kezem pedig már a nadrágjában matat, amikor megtörik a varázs.

- Ezt… nem szabad! – mondja. – Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem helyes! Kate, nézz rám és mondd, hogy ez nem helyes!

- Ez nem helyes… - kimondom, de csak azért, mert ezt akarja hallani. Én nem így gondolom. Amikor a közelében vagyok, szinte lángol a testem. Nem akarom elveszíteni ezt az érzést!

- Ügyes lány! – dicsér meg. – Nos, most, hogy ezt tisztáztuk…

- Nem! – kiáltok és érzem, hogy szememet elöntik a könnyek. – Nem tisztáztunk semmit sem! Vedd már észre, hogy ez a dolog nem csak rólad és a hülye kis lelkedről szól, hanem rólam is! Vannak érzéseim, te barom! Nem csinálhatsz úgy, mintha te nem éreznéd azt, amit én. Nem teheted! – és már bőgök is. Talán először, a férjem halála óta.

- Kate, mi… mi egyszerűen nem lehetünk együtt! Ezt meg kell, hogy értsd! – minden egyes szót kihangsúlyoz, talán, hogy jobban fájjanak a szavai. – Te egy gyilkos vagy…

- Te is!

- Én nem öltem! Soha! – szemei szikrát szórnak. Haragszik rám. Ez jó jel. Életem során megtanultam, hogy csak arra tudunk haragudni, aki kicsit is fontos számunkra. Tetszik, hogy mérges rám. Élvezem.

- Valóban, a piszkos melót végül is én végzem, te csak az utasításokat adod. Hát nézd el nekem, hogy szétloccsantottam annak a baromarcú Hulknak a fejét! Úgy beszélt velem, mint egy utolsó kurvával, mindenféle ringyónak elhordott, a pofámba röhögött… hátráltatta a munkámat! Utálom, ha valaki ezt teszi.

- De nem ölhetsz meg minden embert, aki akadályozza a munkád kivitelezését! – förmed rám. Már ordít, de engem nem ijeszt meg. Tudom, hogy a lelke mélyén egy csodálatos ember, aki csak óvni próbál. De meglehetősen szarul csinálja.

- A kurva életbe is! Nem ölök meg minden embert. Csak őt! – az ablakhoz megyek és lenézek a városra. Egész szép a kilátás a tizenhetedik emeletről. Nagynak és erősnek érzem magam, hiszen minden olyan kicsi. Az emberek alig látszódnak azon a nagy téren ott, szemben az irodaépülettel. Nevetni kezdek.

- Mi olyan vicces? – kérdezi.

- Ez az egész helyzet. Olyan abszurd. – ránézek és látom szemében a vágyat. Megbocsátott! – Nos, lehet, hogy gyilkosok vagyunk, de vannak érzéseink! Szükségleteink. Miért ne érezhetnénk jól magunkat egy picikét? – megnyalom az ajkaimat és odamegyek hozzá. Végigsimítok a mellkasán, majd lassan megcsókolom. – Ez helyes!  Soha többé ne próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről, megértetted? 

Read More

2.

- Igen, hamarosan jobban lesz! Úgy gondolom, hogy a stressz miatt ájulhatott el, valószínűleg túl alacsony volt a vércukorszintje, de ez hamarosan stabilizálódni fog az injekció miatt, amit az előbb adtam be neki. – mintha Dr. Steal hangját hallanám, de nem vagyok teljes biztos ebben. Kissé kábának érzem magam,  és mintha több kilós súlyok lógnának a végtagjaimon. Nem bírok mozdulni. Aztán hirtelen eszembe jutnak a vendégek, akik Chris halálhíre miatt jöttek el a házamba, hogy elmondják, mennyire szerették a férjemet és most mennyire hiányzik nekik, milyen rossz, hogy elhagyott minket. Igazából csak engem hagyott el, de… mivel nem szeretek vitatkozni, inkább csendben maradok. A hallgatásomnak meg megvan az az előnye, hogy a kedves vendégeim talán hamarabb elhagyják a kis otthonom, tekintve, hogy nem szakítom meg a hosszú monológjaikat. Legalábbis jó ezt gondolni….

Viszont most szeretnék megszólalni, de egyszerűen nem tudok! Az izmaim nem hajtják végre az agyam által küldött parancsokat. Olyan, mintha le lennék bénulva. Nem, nem, nem, ez nem jó így! Tennem kell valamit…

- És Doktor úr, Ön szerint nem kellene…. úgy értem, nincs szükség egy kis nyugtatóra? – kérdezi Mike.

- Nézze, Mr. Ramsay! Úgy gondolom, hogy nem lenne okos dolog különböző pirulákat felirkálni ennek a bájos hölgynek. Így is van elég gondja. És higgye el, hogy ezek a gyógyszerkészítmények egy idő után nagyon ártalmasak a kezelt szervezetére. Én mindig azt mondom, hogy ha a helyzet nem kifejezetten súlyos, akkor mellőznünk kell az efféle tabletták használatát…

- De Dr.Steal, Kate az előbb ájult el! Úgy gondolja, hogy a helyzet egyáltalán nem súlyos?! Ez nevetséges… Mind a ketten látjuk, hogy Kate teljesen kész van! Nem tudja kezelni ezt a helyzetet, szüksége van valamire, ami könnyebbé teszi számára ezt az időt…

- Igaza van, Mr. Ramsay! Szüksége van valamire. Ez pedig a barátság! Kate-nek egy olyan személy kell, aki támogatja őt ezekben a nehéz napokban, aki mellette áll! Egy őszinte ember kell neki, nem pedig gyógyszerek. Kérem, lássa be, hogy igazam van! – az orvos kis szünetet tart, majd egy nagy sóhajtás után folytatja. – Ellenben nekem mennem kell, vár a többi beteg! Mindent megtettem, amit lehetett és amit kellet, most már csak várnia kell. Kate pár percen belül magához fog térni, azonban sok pihenésre lesz szüksége, hiszen a stressz miatt igencsak kimerült, megterhelte a szervezetét ez a sok aggodalom, meg természetesen a fájdalom is, amit a férje elvesztése generált. Arra szeretném Önt kérni, hogy az elkövetkezendő napokban legyen Kate társa, és segítsen neki…. már ha ez nem jelent különösebb problémát Önnek!

- Ez csak természetes, Doktor! Kate a barátom, ennyit igazán megtehetek érte!

- Nos, rendben! Ha valami probléma lenne esetleg, akkor hívjon bizalommal, jövök, ahogy tudok! Hát akkor, a viszontlátásra! – pár percig még matatnak az asztalon, aztán az ajtó becsukódik, én pedig egyedül maradok. Feltételezem, Mike kikíséri a dokit, és a bámészkodó szomszédokat is hazaküldi. Nincs semmi szükségem rá, hogy a körülöttem lévő emberek arról csevegjenek, mennyire gyámoltalan vagyok, amiért képes voltam összeesni a tömeg előtt.

- Mike, Mike itt vagy? – kérdezem nem sokkal később. A szemeimet már ki tudom nyitni, azonban a látásom homályos, és mintha szédülnék is egy kicsit.

- Itt vagyok, Kate! Hál’ Istennek, hogy végre felébredtél! – Mike az ágyam mellé térdel, megfogja a kezem, és belepuszil a tenyerembe. Ennyire örül annak, hogy végre felébredtem?! Nahát…

- Nyugi, Mike, nincs semmi bajom, csak olyan fura ez az egész. Az utolsó emlékem az, hogy az udvaron állunk és arról beszélünk, hogy el kellene küldeni a drága vendégeimet. Aztán most meg itt vagyok az ágyamban, gyengén és kábán. Mike, a kezeimet sem bírom felemelni, mi a szar van velem?! – egyre hangosabban beszélek és érzem, hogy megint elborul az agyam és előtör belőlem a düh. – Egy rohadt baleset, érted?! Egy kibaszott baleset miatt vagyok most egy csődtömeg! Chris meg… dermedten fekszik, egyedül, holtan. Nevetnem kell, ugyanis ez borzalmasan nevetséges helyzet!

- Nyugi van, kislány! – Mike megsimogatja az arcom és ez valóban segít picit lenyugodni. Nyugodt vagyok. Nyugodtan észlelem, hogy a férjem meghalt, én pedig egyedül maradtam. Társ nélkül, szerelem nélkül.

- Nyugodt vagyok. Kurva nyugodt! – szemhéjaim lassan lecsukódnak és elalszom.

Pár óra telhetett el. A nap már nem süt be az ablakon, én pedig kissé fázom. Felülök az ágyamban, és szétnézek a szobában. Mike eltűnt. Kissé megrémít az egyedüllét. Mi van, ha hazament és itt hagyott engem? Nem akarok itt maradni ebben a nagy házban, nem akarok egyedül élni. Na és persze mit kezdenék azzal a sok emlékkel, amik rám találnának a falak között?

Lassan kikászálódom az ágyból, óvatosan az ajtóhoz megyek és halkan kinyitom azt. Kidugom a fejem a résen, és lenézek a hosszú lépcsőn. Hallom, hogy a nappaliban szól a tévé.  Lassan lemegyek a lépcsőn,  és meglátom Mike-ot. A bőr fotelban alszik.

Szája picit nyitva van és kissé horkol is. A látvány egy halvány mosolyt csal az arcomra. És hopp, jön az első emlék: Chris is sokszor elszenderedett ebben a fotelban. Talán túlságosan kényelmes….

Leülök a kanapéra, tekintetem pedig a tévére szegeződik.

Reklámok mennek. Ilyen fogkrém, olyan joghurt, ilyen utazás, olyan ajándék…. unalmas! Felsóhajtok, Mike pedig talán emiatt a hangos sóhaj miatt ébred fel.

- Helló, álomszuszék!  - rámosolygok, amikor a szemét dörzsöli. – Jól aludtál?

- Soha jobban! Ez a fotel nagyon király!

- Neked adom, ha gondolod….

- Tessék? –néz rám hüledezve.

- Jól hallottad! Odaadom, ha szeretnéd. Nekem nem kell! Rá emlékezetet…

- Már nem azért, Kate, de úgy gondolom, hogy ebben a házban millió meg egy olyan dolog van, ami a kedves férjedre emlékeztet. Nem válhatsz meg ezektől a tárgyaktól, hisz akkor semmid sem maradna!

- Hm, pedig nekem az jutott az eszembe, hogy még a héten kiválogatom azokat a dolgokat, amikre nincs többé szükségem, és eladom őket. Vagy mondjuk eladományozom őket…! Meg akarok tőlük szabadulni! –kis szünetet tartok és közben Mike-ot nézem. - Szóval jobb lenne, ha ezt az istenverte fotelt elvinnéd innen, legalább nálad jó kezekben lenne. Tudod, Chris nagyon büszke volt erre a bútorra. Igazi bőr, és hmm… megvolt az ára. De én odaadom ingyen! Csak vidd! Na, mit szólsz?

- Remek ajánlat, de én úgy gondolom, hogy most, ebben az állapotodban nem kellene üzleteket kötnöd senkivel! Gondold át jól, hogy mit akarsz tenni és mitől akarsz megszabadulni. Vannak olyan dolgok az életben, amit egyszer megkapunk, mert úgy ítélték meg odafent, hogy megérdemeljük. De mivel az ember gyarló, nem becsüli meg ezeket az ajándékokat és könnyen túlad rajtuk. Aztán meg, amikor jön a hiány érzése, keservesen sírdogálunk, hogy vissza akarjuk kapni a rég elveszett dolgainkat. Nem akarok neked hegyi beszédet tartani, csupán azt akarom, hogy gondold át ezt az egészet…! Gondold át, hogy mit fogsz kezdeni az életeddel! Át kell értékelned mindent, de ez nem azt jelenti, hogy úgy kell tenned, mintha ez a két év nem is létezett volna. Nem szabad elvágnod magad az emlékeidtől, legalábbis teljes mértékben nem. Ő a férjed volt. Add meg magadnak a gyász idejét, szükséged van rá…

- Kössz, Mike…! Majd én eldöntöm, jó? – rámosolygok. – Kérsz valami harapnivalót? Süssek valami sütit? Vagy valami táplálóbbat ennél? Hm… hát nem igazán van itthon kaja, ezt nőiesen bevallom, de egy rántottát bármikor összeütök neked! Na, mit szólsz?

Read More

1.

Nem hittem el, hogy létezik szerelem első látásra. Nem hittem el egészen addig, míg meg nem pillantottam Őt. Őt, akiért bármire képes lettem volna, akiért még az életemet is örömmel áldoztam volna fel.
Azonban sors kiszámíthatatlan és kegyetlen: nem hagyta, hogy boldogan éljem le Vele az életemet, elvette tőlem, idő előtt…

- Fogadd részvétemet, Kate!
- Nagyon sajnálom, Kate, hogy így alakult! Őszinte részvétem!  - számtalan ember ismételte el ezeket a sablonszövegeket, rengetegen szorították meg a kezem és öleltek meg, gondolom bátorítás gyanánt. De igazából senki sem tudta, hogy milyen nagy a fájdalmam. Ugyan honnan is tudhatták volna? Az emberek egyik nagy hibája, hogy nem mernek megnyílni a társaik előtt. Félnek a fájdalomtól és a csalódástól. Félnek attól, hogy egy váratlan pillanatban egyedül maradnak és védtelenek lesznek, az apró, féltve őrzött titkaikat pedig mások is megtudhatják. Épp ezért sokan elzárkózva élik le az életüket, egy burokban, ha úgy tetszik, hazugságban, hiszen nem merik megmutatni, kik is ők valójában.
Én felfedtem magam, levettem az álarcom: megmutattam a szerelmemnek, hogy ki is vagyok valójában. Megmutattam, hogy ki az igazi Kate Peterson. És boldog voltam!
Azt szokták mondani, hogy minden csoda három napig tart. Az enyém picivel tovább tartott, majd’ két évig. Aztán jött a fekete ruhás alak és elvette tőlem az életem értelmét. Két év házasság után elveszítettem a férjemet, Christ. Elrabolta tőlem a halál…
És most itt van ez a sok ember, aki segíteni próbál –legalábbis ezt mutatják, hiszen ez az illem-, és én nem tudok megszólalni. Csak nézem őket és hallgatom a kedves szavakat.
Elment. Elhagyott, akit szerettem. Csak ő volt nekem, csak rá számíthattam és csak ő volt mellettem. Mihez fogok most kezdeni, egyedül? Megrémít a gondolat, hogy magamra hagyott és a szerelme nélkül kell tovább élnem.
Miután elmennek a részvétüket kifejező emberek, a házra halálos csend fog borulni és tejesen el fogok veszni a magányban. Félek. Talán sohasem éreztem ennyire intenzíven ezt az érzést. Eddig mindig láttam kiutat, láttam a fényt magam előtt, de most… most semmim sincs. Mindenem odalett, elveszett! Én magam is elvesztem. Semmivé vált az a két boldog év. Eltűnt, tovaszállt. Persze, sokan mondják, hogy az emlékekből lehet építkezni, erőt meríteni, de valamiért én másképp gondolom ezt az egészet. Csodálatos volt az a két év, amit Chrisszel töltöttem, de ha most eszembe jut egy szép emlék, nem mosolyt csal az arcomra és nem érzem azt, hogy erősebb leszek általa, nem érzem úgy, hogy nem fáj annyira a férjem hiánya, sőt! Könnyeket csal a szemembe és előtör az az érzés, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, hogy az életem sivár lesz, akár egy sivatag.
 -Kate, jól vagy, minden rendben? – Mike, Chris barátja, illetve kollégája érintette meg a karom, ezzel megszakítva töprengésem. Ilyen hülye kérdést, már hogy lenne minden rendben?! Tegnap halt meg a párom egy balesetben és most azt kérdezi tőlem a barátja, hogy minden rendben van e. Ez abszurd!
- Semmi sincs rendben… - nyögtem erőtlenül.
- Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz! Itt vagyok és segítek… már ha hagyod! – rám néz, csak néz és csak néz, de nem szól többet. Megfogja a kezem és kihúz az udvarra. Semmi kedvem beszélgetni, vagy meghallgatni a régi, szép emlékeket. Nem érdekelnek! Nekem is vannak emlékeim, de cseszhetem őket, mert nem hozzák vissza a férjem!
- Biztos eleged volt már a sok kíváncsi szomszédból… - kezdi Mike.
- Hm, nem igazán zavartak. Emberek, akik érdeklődnek, elmondják, hogy mennyire sajnálják Chris halálát, vagy hogy nem ezt érdemelte volna, hiszen olyan fiatal volt és tehetséges és nagyszerű és csodálatos...! Tudom, a rohadt életbe! Tudom, hogy csodálatos volt! – és már zokogok.  Talán nem kellett volna belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, talán még nem készültem rá fel. Túl korai. – De meghalt. Meghalt, mert egy idióta, részeg autós elgázolta őt azon a rohadt zebrán! Elveszítettem, csak mert valaki nem nyitotta elég nagyra a szemét és túlságosan gyorsan hajtott. Fair az élet? Nem, nem az. Kibaszottul nem az, Mike!
- Tudom, tudom… gyere ide! – magához ölel, megszorít és közben simogatja a hajam. Chrisre emlékeztet, az illatát leszámítva. Chris is mindig a hajam simogatta, amikor a karjaiba zárt, én pedig rendszerint elvesztem olyankor az ölelésében. De most már ennek is vége. 
- Miért kell nekem ezt átélnem? Miért nem lehetek olyan boldog, mint bárki más? Miért vette el tőlem a Nagyfőnök az életem értelmét? – kis szünetet tartok, engedem, hadd folyjanak könnyeim. - Nézz rám, Mike! Mit látsz?
- Kate, talán nem ez a megfelelő pillanat... –mondja a férfi.
- De ez az! Szükségem van rá! Mondd el, hogy mit látsz, amikor rám nézel! – végigmér, látom, hogy hezitál. – Nem az érdekel, hogy mennyire van elfolyva a sminkem, vagy hogy a fekete öregít, vagy hogy mostanában híztam. Láss a dolgok mögé, Mike és mondd el, hogy milyennek látsz!
- Nos, rendben van! Lássuk csak… egy gyönyörű, magabiztos és tehetséges 27 éves nőt látok magam előtt, akivel most baromira kitolt az élet, de tudom, hogy képes lesz felállni és rendbe fogja hozni a dolgait! Fiatal vagy, Kate, előtted az élet! Tudom, sovány vigasz, sablonszöveg és most egyáltalán nem érdekel, de Chris sem szeretné azt, hogy a gyász tönkretegyen. Kerekedj rajta felül! Képes vagy rá! – elmosolyodik és ismét a kezem után nyúl. Megszorítja, majd a szájához emeli és egy könnyű puszit nyom a kézfejemre. – Chris nagyon büszke volt rád. Mindig arról áradozott, hogy egy bombanő a felesége, aki nem csak jól néz ki, de az esze is a helyén. Nos, szeretném látni, hogy igaza volt!
- Nagyon nehéz, Mike…
- Tudom! Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Óriási fajdalom elveszíteni valakit, akit szeretünk. De nem szabad engedni, hogy a gyász felemésszen minket. Láttam, hogy odabent teljesen magadba voltál zuhanva, csak néztél magad elé és feltételezem gondolkodtál. Ezért is jutott eszembe az a merész ötlet, hogy picit kisajátítalak és életet öntök beléd ezzel a beszélgetéssel. Nem akarok elveszíteni még egy remek embert! – és félszegen rám mosolyog.
- Nem tudom, kiről beszélsz… - nevetek fel ironikusan. – Mindenesetre köszönöm, hogy segíteni akartál. Csak tudod butaság, amit elvársz. Tegnap halt meg, miért gondolod, hogy ilyen rövid idő után ki tudom őt zárni és tudok a jövőre gondolni? A gyász nem rossz dolog, Mike. És nekem most szükségem van rá, el sem tudod képzelni, milyen nagy szükségem van rá!
- Talán igazad van, de nagyon rossz így látni téged és én… segíteni szeretnék neked! Chris jó barátom volt, kollégám illetve részvénytársam. Te pedig a felesége vagy, így kötelességemnek érzem, hogy…
- Tudom, és értékelem! - szakítom félbe, ugyanis már elegem volt a beszélgetésből. – De kérlek, hagyj egy kis időt, egy kis teret! Nem érdekelnek a hosszú beszédek, hogy „milyen csodálatos nő vagy, Kate és fel tudsz állni ebből a szörnyű helyzetből”, mert ezek nem segítenek, csak idegessé tesznek. Sohasem voltam annyira szociális, mint Chris. Mindig a háttérben maradtam és onnan figyeltem. Sohasem igényeltem, hogy emberek vegyenek körül, vagy hogy mások foglalkozzanak a problémámmal. Megoldom, egyedül! – egy könnycsepp gördül végig az arcomon, gyorsan letörlöm, mielőtt még túlságosan feltűnő lenne és ismét sírásban törnék ki. – Egyedül, mert csak a magány maradt nekem…
- Kate, kérlek…
- Mike, talán jobb lenne, ha most már hazamennél! Köszönöm a kedves szavakat, meg a jó szándékot, hogy kicsit könnyebbé teszed ezt a helyzetet számomra, de kérlek érts meg, most még nem megy, még nem állok készen! – belenézek a szemeimbe, hogy meggyőzőbb legyek, nyomatékosabb. Fel sem tűnt eddig, hogy milyen világoskék szemei vannak.  Szinte világítanak. Biztos sok nőt babonázott meg a tekintetével.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? –kérdezi félve.
- Abszolút! – tekintetem a ház felé irányul, ahol még mindig rengeteg ember van. Isznak, esznek, beszélgetnek, szemmel láthatóan jól érzik magukat. Felsóhajtok.
- Segítsek?
- Hogy mi? – értetlenül nézek a férfira.
- Csak gondoltam szólok a többieknek, hogy talán nekik is távozniuk kéne és egyedül maradhatnál… mármint, az emlékeiddel!
- De ez… olyan bunkó dolog lenne!
- Engem is elküldtél, akkor velük miért kivételeznél? Érezzem magam rosszul a szörnyű bánásmód miatt, Mrs. Morris?
Mrs. Morris! A név hallatára összeszorul a szívem és a könnyeim ismét előtörnek. Persze tudom, hogy Mike csak segíteni akart és nyilván nem kellene előtte sírnom, hiszen ezzel talán megbántom őt, de nem tudok parancsolni a könnyeimnek, nem tudom abbahagyni a sírást. Csak zokogok, arcomat pedig a kezembe temetem. Hirtelen szédülni kezdek és az utolsó dolog, amire emlékszem, az Mike ijedt hangja. 

Read More